Amikor lelki segítőt keresünk, elsőként azt kell önmagunknak megválaszolni: egészségesek vagyunk-e? A kliens egészséges volta vagy esetleges mentális zavarai mentén válnak szét a különböző segítő hivatások kompetenciái is. Kezdjük azzal a leggyakoribb esettel, amikor valaki egészséges, de a lelki életében elakadást érez.
A pszichológus (most az öt év alatt egyetemi oklevelet szerző nem szakosodott pszichológusokra gondolok) és a mentálhigiénés szakember kompetenciái egy kliens-kapcsolatban nagyon hasonlók. Mindkét szakember elsősorban egészséges, de lelkileg bajba került, valamilyen nehéz élethelyzetben elakadt embereknek nyújt segítséget. Felismerik a mentális zavarokat, de ilyenkor nem foglalkozhatnak tovább a klienssel, hanem segítenek őt eljuttatni klinikai szakpszichológushoz vagy pszichiáterhez. Munkamódszerüket tekintve a személyközpontú pszichológiai irányzat szerint dolgoznak, melynek fő gondolkodója Carl Rogers. Módszerük a segítő beszélgetés, ennek hatásmechanizmusáról ebben a cikkben írok részletesen: Mi történik bennünk a segítő beszélgetés közben?
Ha tehát egészséges emberként keres lelki segítőt, akkor az általános pszichológus vagy a mentálhigiénés szakember tud segíteni, (kikerülve az egyetemről előbbi több elmélettel, utóbbi több gyakorlattal rendelkezik, de mindketten a személyközpontú beszélgetés alapváltozóival dolgoznak, ld.: Tringer László: A gyógyító beszélgetés c. könyv).
Tovább árnyalja az egészséges, de lelkileg szenvedő emberek lehetőségeit az, hogy amennyiben családban vagy párkapcsolatban élnek, lehetséges, hogy nem egyéni terápiára van szükségük, mert tüneteik és szenvedéseik nem belső lélektani működésekre, hanem egy nagyobb rendszer működésének diszfunkcióira vezethető vissza. Ilyenkor segíthet a családterapeuta vagy párterapeuta, aki a rendszert, a kapcsolatot helyezi a középpontba, és annak működési elakadásait segít korrigálni.
Itt húznék egy markáns vonalat, mivel az eddig leírt segítő foglalkozásokban (általános pszichológus, mentálhigiénés szakember, családterapeuta) közös, hogy nem a probléma, hanem a megoldási lehetőségek forrásait keresik. Hisznek abban, hogy ezek a saját erőforrások minden emberben megvannak. Nem patologizálnak, és nem diagnosztizálnak. Egy rosszkor, nem kellő körültekintéssel felállított diagnózis lehetséges ártalmairól ebben a cikkemben írtam.
Ezekben az esetekben (hangsúlyozom, hogy egészséges emberek segítségkérésére gondolok) a hatékonyság egyértelműen a bizalmi segítő kapcsolat kialakulásának függvénye, kevésbé a szakember végzettségének vagy választott módszerének függvénye. Ennek megvalósulásában egy fontos szempont, hogy a segítő szakember mindenek előtt legyen segítő szerepű, és egyéb társadalmi szerepeiből adódó véleményét képes legyen az ajtón kívül hagyni – ez alap elvárás, mégis személyes tapasztalatom, hogy néha nagyon nehezen működik a valóságban, erről szól ez a cikkem: Előbb férfi, előbb feleség… mint párkapcsolati tanácsadó???
Amennyiben mentális zavar, pszichiátriai vagy pszichoszomatikus betegség figyelhető meg a kliensben, akkor a klinikai szakpszichológus vagy pszichiáter tud megfelelő ellátást biztosítani. Utóbbi orvos, és amennyiben szükségét látja, úgy gyógyszerekkel is gyógyíthat.
A klinikai szakpszichológusok nem írnak fel gyógyszert, de megállapíthatnak diagnózist, és specifikus terápiával gyógyítanak. Szemléletükben különbözőek lehetnek aszerint, hogy melyik pszichológiai irányzatot követik, melyik megközelítésben hisznek, vagy épp melyik irányzattal átitatott egyetemet végezték el (pszichoanalitikus irányzat, kognitív viselkedésterápia, sématerápia alkalmazása, stb.) Rájuk is sokszor igaz azonban, hogy a terápia alapját a személyközpontú modell adja.
