Mi a baj a diagnózissal a mentálhigiénés szemléletben?

Kell tudnom, hogy depressziós vagyok ahhoz, hogy jobban legyek?

Egyik kliensem:

"...segítőhöz soha többé az életben!"

Két személyes történet a diagnózisról

Egyik kliensem számolt be arról, hogy a közelmúltban enyhébb depressziós tünetekkel elment egy pszichiáter rendelésére. Nehéz volt az orvoshoz „bekerülni”, több héttel később jutott csak időponthoz. Két három alkalommal félórákat se tudtak beszélni, mert abba is mindig belecsörgött az orvos telefonja. Kliensem futószalagon érezte magát. Majd kapott a kezébe egy papírt, rajta egy diagnózissal, és a gyógyszer nevével, ami majd megoldja problémáit (mindenki helyett…). A pszichiáter azt sem kérdezte „betegétől”, hogy egyáltalán nyitott-e arra, hogy tüneteit gyógyszerekkel kezelje. Kliensem enyhébb tünetek mellett nem volt rá nyitott. Arra azonban alkalmas volt a történet, hogy jó időre elhatározza, hogy ő „segítőhöz soha többé az életben, inkább megpróbálja egyedül…” Több mint egy év múlva került el hozzám. Köszöni szépen, jól van gyógyszerek nélkül is, és ezzel semmiképp nem a depressziót szeretném elbagatellizálni. Azt sem állítom, hogy bizonyos esetekben ne volna szükség pszichiáterre és gyógyszerre.

Azonban az jól látható, milyen károkat okozhat egy rossz időpontban, nem kellő körültekintéssel megállapított diagnózis.

Egy másik személyes történetemben egy barátomnak azt állította egy pszichiáter, hogy az ő tüneteivel az emberek két utat szoktak bejárni: 1. beszedik a gyógyszert, 2. beszélgetnek másik szakemberrel két évig, majd visszajönnek hozzá, és kérik a gyógyszert. Nos a barátom mégis megpróbálta a második utat. És megszűntek a tünetei gyógyszerek nélkül. Tehát mégsem volt igaz pszichiáterének korábbi – megjegyzem igencsak pökhendi – predesztinációja.

De mi is a gond valójában a diagnózissal?

1. Kezdjük sorban az elsővel, az orvostudományi problémával (Peter Gotzsche: Mentális egészségügyi túlélőkészlet, és a pszichiátriai gyógyszerekről való leszokás c. könyve nyomán). A pszichiátriai diagnózisokkal tudományos szempontból két baj van: nem specifikusak, és nem megbízhatóak. Ez konkrétan azt jelenti, hogy amikor kísérletben mérték, hogy különböző pszichiáterek ugyanazoknál a betegeknél milyen diagnózist állapítanak meg, akkora volt a változatosság, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság kínjában elrejtette az eredményeket a nyilvánosság elől. Nem egyértelmű tehát az, hogy ki hogyan értelmezi az adott tüneteket. Gondoljunk csak egy egyszerű példára, amit mi is tapasztalunk nap mint nap: cikkek jönnek szembe a neten arról, hogy honnantól számít valaki depressziósnak. Rendszerint felsorolnak 8-10 tünetet, és ha valaki abból 5-öt produkál, akkor ő depressziós. De mind a 8-10 olyan, hogy szubjektív döntés szükséges ahhoz, hogy magamra igaznak találjam vagy sem. Így aztán megállhatok négy tünetnél, és akkor már nem is vagyok depressziós… Vagy válasszak magamnak egy ötödiket, és akkor depressziós is lehetek akár?

A bizonytalanságon és ellenőrizhetetlenségen túl van még egy komoly erkölcsi kérdés, ami ide tartozik. Ez pedig a tény, hogy a biológiai modell, ami (a pszichoszociálissal szemben) azt állítja, hogy a mentális problémákért agyi elváltozások felelősek, gyakorlatilag lemond az emberek külső segítség nélküli gyógyulásának esélyéről. A külső segítség pedig rendszerint mi más volna, mint a gyógyszerek. Amikor arra gondolunk, hogy milyen embertömegeket érintenek bizonyos betegségnek kikiáltott létállapotok (lehet ez akár ADHD, akár depressziós tünetegyüttes), van abban valami nagyon felháborító, hogy bizonyos tudósok azt állítják, emberek millióinak egyszerűen baj van az agyával.

2. Az emberjogi kérdések. Azt gondolnánk, hogy ha ilyen bizonytalanság és ellenőrizhetőségi szint mellett születnek pszichiátriai diagnózisok, akkor azok ahogy jöttek, úgy mennek is. Ez azonban nem így van. Ha valaki egyszer kap például egy „skizofrén személyiségzavar”, vagy egy „antiszociális” címkét, akkor azt élethosszig hordozhatja. A mentális zavaroknak enyhébb előfordulásakor vélhetően sokkal több kárt és korlátozást fog jelenteni az életükben ez a címke mint maga az eredeti tünet. A korlátok pedig a betegség komolyságától függetlenül is számos területen érzékelhetők lesznek: munkahely, családi élet, de elég, ha egy válás alkalmával felmerülő gyermekelhelyezési kérdésre vagy felügyeleti joggyakorlásra gondolunk.

3. Ezen a ponton el is érkeztünk a lélektani hatásokig, ugyanis az ugyanezen tendencia mentén okoz nehézséget: hosszabb távon nem maga az eredeti tünet fog gondot jelenteni, hanem az a tudat, hogy engem egy szakember egy bizonyos címkével ellátott.

Képzeljünk el egy fiatal felnőttet, aki kikerülvén az iskolarendszerből azzal szembesül, hogy nem egészen erre a fajta munkaerőpiacra készítették őt fel sok éven át. Többszörösen kudarcok érik, legalábbis szinte bármi történik vele, ő azt kudarcnak fogja megélni, mert nem így tervezte az életét. Emiatt akár tartósan frusztrált, rosszkedvű, hiszen igazán elvették a kedvét a munka világától. Ha egy ilyen fiatalember kap egy diagnózist arról, hogy depresszív tüneteket mutat, akkor aztán tényleg otthon maradhat, többé próbálkoznia sem érdemes, hiszen már papírja is van arról, hogy vele mi a baj.

A dinamika tehát a pszichiátriai diagnózis esetén így működik: a kliens egy bizonyos módon viselkedik, annak adnak egy nevet, utána a kliens már azért fog azon a bizonyos módon viselkedni, vagy legalábbis ezzel fogja önmagának is magyarázni viselkedését. Problémájának megoldásához közelebb került vajon?

Mindez nem azt jelenti, hogy ne volnának olyan klinikai esetek, melyben a terápia specifikus irányát eldöntendő szükség van bizonyos diagnózisok meghatározására. Írásommal nem a pszichiátria tudományos eredményeit vonom kétségbe. Meggondolandó azonban a hazai gyakorlatnak az a fajta esetlegessége, hogy szinte a véletlenen múlik, ki melyik vágányra kerül: pszichológus, vagy pszichiáter rendelésén köt ki, miközben az emberek többsége nem tudja, hogy a két út milyen nagyban eltérhet egymástól. Ráadásul a szubjektív tényezők figyelembevétele mellett úgy is értelmezhetjük, hogy milliók billegnek egy-egy személyiségzavar szélén. Őket nem kellene átbillenteni egy rossz címkével a túloldalra.