Hogyan dolgozom?
Mi történik bennünk a segítő beszélgetés közben?
Az egyetemen végeztünk egy kísérletet. Egy játékot, amelyben a csoport egyik fele bekötött szemmel, a másik fele pedig „kísérőként”, szemfedő nélkül vett részt. A bekötött szeműeknek előzetesen (még szemfedő nélkül) ki kellett választani az udvaron egy számukra kedves helyet. Majd mindegyikük kapott egy kísérőt, akin nem volt szemfedő. A feladat az volt, hogy a bekötött szeműek kísérőjük segítségével eljussanak az udvarnak arra a bizonyos pontjára. Beszélgetni azonban nem szabadott, a kísérők pedig nem tudhatták, hogy a bekötött szemű párjuk merre tart. A kísérők kizárólag a bekötött szemű társaik jelzéseire hagyatkozhattak.
A játék igen tanulságosan végződött, és jól körvonalazza azt, ami a pszichológus vagy a mentálhigiénés szakember alapvető módszerét, a segítő beszélgetéseket jellemzi. (Arról, hogy hogyan válasszunk segítő szakembert, mik a különbségek, ebben a cikkben írok.)
A pszichológus és a mentálhigiénés szakember abból indul ki és ahhoz alkalmazkodik, amit beszélgetőtársa hoz. Nem kész, külső, idegen megoldásokkal áll tehát elő, nem tanácsokat ad – ez lealacsonyító volna, hiszen, ha ilyen egyszerű lenne egy életvezetési problémát megoldani, valószínűleg már rég megoldotta volna a segítséget kérő.
Mit teszek magammal minden nap? És mit gondolok magamról?
Egy belső változás elindításában tudok segíteni. A közös munkánk során együtt megérezzük, megértjük, és tisztábban láthatóvá válik az, hogy a segítséget kérő személy a jelenben hogyan működik?
– Abban, ami vele történik, mi az ő része, hol tud valóban beavatkozni?
– Mit hisz önmagáról, és az vajon találkozik-e a valós tapasztalataival; vagy örök harcban áll a kettő egymással? Szakmaibb nyelven fogalmazva: legtöbbször az énkép gondozása az elsődleges és legfontosabb.
Mivel azonban minden változás ijesztő, természetszerűleg félni szoktunk tőle, ezért fontos, hogy mindez védett környezetben történjen. Mit jelent a védett környezet?
- Titoktartási kötelezettségünk van az üléseinken elhangzottak felé, ez alap.
- Közöttünk nem alá és fölérendeltségi viszony van, hanem egyenrangú partnerként viszonyulunk egymáshoz.
- Egészséges, felnőtt emberként tekintek kliensemre, aki kompetens az életének az irányításában, csak - ahogyan ez mindannyiunkkal megtörténik olykor - nehéz élethelyzetben van, és elkel a támogatás.
- Beszélgetőpartnerem részéről nincs rossz mondat. A segítő beszélgetés közben minden mondatnak ugyanis megvan az oka. Nem becsmérlem az elhangzottakat, hanem elfogadással viszonyulok hozzájuk. Ez az alapja annak, hogy képes legyek belülről látni, és megérteni, mi miért történik kliensem lelkében.
- Elsődlegesen segítőként leszek jelen. Az egyéb társadalmi szerepekből származó véleményemet az üléseinken kívül hagyom.
- Nem fogok diagnosztizálni, vagy bármivel megbélyegezve akadályozni a mindannyiunkban meglévő természetes készséget a fejlődésre. Ennek megnyilvánulásait azonban észreveszem, és mint egy zsenge csírát, gondozni, óvni fogom.
- Nem csak arra figyelek, ami elhangzik. Hanem minden rezdülésre, a kommunikáció számos csatornájára, ami a segítő beszélgetésen történik. Ez szintén ahhoz segít hozzá, hogy kliensem ne maradjon egyedül a problémájával.
- Tiszteletben tartom, ha valamiről nem kíván beszélni. Nem fogom vallatni, vagy kíváncsi kérdésekkel bekeríteni.
A pszichológus lát, mi pedig vakok vagyunk???
Tapasztalatom szerint a változást az idézi elő, hogy a segítséget kérő ember a saját történetében meglát olyan elemeket, melyek addig a történetben betöltött szerepénél fogva láthatatlanok voltak előtte. Másként látja a színész, aki eljátssza, másként a néző a nézőtérről, másként a súgó oldalról – pedig mondhatjuk, hogy a jelenet ugyanaz – és mégsem ugyanazt látják. Hogy miért nem látunk sokszor tisztán? Mert egyetlen nézőpontból: belülről látjuk.
A képzésünk során többször is előfordult, hogy amikor a csoportban egyikünk saját lelki élményének feldolgozását gyakoroltuk, tapasztaltuk, hogy kívülről a csoport összes tagja könnyen meglát olyan összefüggéseket, amelyeket egyedül maga a saját élményt hozó ember nem lát. Valószínűleg mindannyian így működünk.
Ilyesmi történik velünk, amikor szerelmesek vagyunk, és nem vagyunk képesek felidézni a szeretett személy arcát. Azért, mert az érzéseink annyira belülről látják őt, hogy nem engedik elénk a valódi arcát. De ugyanez történik, amikor alkotunk valamit. Egy idő után annyira belülről látjuk azt, hogy hasznos másnap, kicsit távolabbról is ránézni, és akkor vesszük csak észre, mit lehetne még alakítani rajta.
Nem azt hisszük el, amit látunk, hanem azt látjuk, amit hiszünk.
Ehhez a tisztánlátáshoz, az új nézőpontok megismeréséhez tudom hozzásegíteni, amely képesség nem mellékesen mindannyiunkban eredendően létezik, és elegendő erőt fog adni a valódi változáshoz.